embertelen emberi dolgok

Július a tüzek hónapjává lépett elő. Talán a meleg, talán a szárazság az okozója, hogy ekkora katasztrófák érték a környékünk erdőit, dolgozóit, de az én véleményem szerint csupán emberi mulasztás, emberi butaság az ok. Annak idején, mikor még ovis voltam, s még Hargita-fürdő poros útjain játszadoztunk, s mit se tudtunk arról, hogy mit jelent az a kifejezés, hogy loc de popas, mindig azt hittük, hogy azt jelenti, hogy ott lehet tüzet gyújtani. Aztán az óvónéni elmagyarázta, hogy erdő közelében nem tüzelünk, és nem dobunk el égő gyufát, s ha anyuka, apuka eldobja a cigarettát, szólítsuk meg, hogy azt ki kell oltani, mert erdőtűz keletkezhet. Mi már akkor megtanultuk, hogy a száraz avar lángra kap, és a megállíthatatlan tűzlavina indulhat el. S voltunk 5-6 évesek. Megtanultuk, otthon is elmondták, nem szabad tüzelni, mert éjszaka bepisilünk. Tanították, elmondták sokszor, mert az ismétlés a tudás anyja. Egyszerűen belénk lett nevelve. Azóta eltelt20 év, de még most is tisztán emlékszem, hogy tüzelni hol és mikor szabad.

Az elmúlt napokban mástól se volt hangos a sajtó, mint az erdőtüzektől és lángoló épületektől. Mi történt, 30-40-50 évesen az ember elfelejti, hogy a tűz és a víz nagyobb úr, mint az a teremtés koronája? Pedig már párszor bebizonyította, hogy mire képes, ha fellázad. De az ember semmiből nem tanul. Megy a saját feje után, figyelmetlen, felelőtlen, s mikor jönnek a katasztrófák, sír, mint a kisgyerek. Nem akkor kell siránkozni, mikor megtörténik a baj, hanem meg kell azt előzni.

     Meleg van, jó az idő, ilyenkor az emberfia kimegy a zöldbe sütni. Aztán jól telik, nemcsak az idő, hanem az ember feje is. Mert hát nagy a hőség, kell a sör. Addig sörözgetnek, hogy előkerül a nótafa, aztán elnótázgatnak, s a tűzről mindenki megfeledkezik. Egy kis kósza szellő a parazsat felkapja, elviszi, s egyszer azon vesszük észre magunk, hogy ég a határ,ég az erdő. S akkor mindenki menekül, felelős sehol. Legjobb esetben időben megérkezik a segítség, máskor meg hiába minden jószándék, elég menthetetlen, siralmas állapot alakul ki. 
     Aztán ott vannak a jóhírű málnászó, áfonyászó, gombászó barnább kenyérkeresők. Elmennek, szedik a természet gyümölcsét, mert abból élnek, kiállnak az út szélére, s ott árulják, azt amit ők ingyen megszereznek. Még ezzel se lenne baj, csak gyűjtögetés közben, cigarettáznak, s nem is keveset. Aztán mikor elfogyott az a bizonyos nikotinszál, akkor a csikket anélkül, hogy kioltanák eldobják, azzal a gondolattal, ha van ilyen gondolat, hogy úgyis kialszik. S aztán lehet hívni ismét a tűzoltókat, s kezdődik a harc a lehetetlennel, a lángokkal, hogy az erdők ne menjenek tönkre. Felelős persze ismételten nincs. De ha lenne is, mit kezdene vele a hatóság? Az ami elpusztult, a tűz martalékává vált, már visszajátszani nem lehet. Ültetni csemetét, lehet, s kell, de mire lesz abból erdő? Sajnos felelőtlenek vagyunk, s meggondolatlanok, és akkor panaszkodunk a melegre, a szárazságra, az árvízre. A természet bosszúhadjáratát éljük, mert nem becsüljük meg a ránk hagyott örökséget. A TERMÉSZETET. .

    Égnek épületek, fafeldolgozók, gazdasági melléképületek. Pusztít a tűz. Ilyenkor is csupán emberi mulasztásról van szó. Arról, hogy ebben a felgyorsult, pénzhajhász világban, semmire nem figyelünk, csak felületesen. Mikor egymásra nincs időnk, hogy legyen időnk arra, hogy leellenőrizzük a környezetünk biztonságát. Az utakon mindenki a legmagasabb fokozatban közlekedik, nemigazán törődve sebességkorlátozással, jelzőtáblákkal, mások épségével. Akkor mit is törődnénk azzal, hogy lángra kap egy kis szikra, egy felügyelet nélkül hagyott tűz, egy eldobott cigaretta? Nem törődünk semmivel, csak saját , magunkkal, de akkor ne is várjuk, hogy jobb legyen a világ, s hogy a természet megörvendeztessen szépségével, gyümölcseivel, tisztaságával, szeretetével. Ha mi nem vigyázunk rá, akkor ő sem fog ránk. Ez egy szimbiózis, amiben mindkét fél egyformán kell adjon, hogy kaphasson.