ismét eljött ez az "ünnep". azoknak az ünnepe, akik már a felhőkről lábat lógatva ünnepelnek. azok ünnepe, akik már lélekben vannak csak velünk, akiknek már csak fényképe őrzi arca jellegzetes vonásait, amik oly kedvesek voltak számunkra, hangszalag játssza vissza azt a simogató hangját, s akik kezét már csak álmunkban foghatjuk meg ismét. eljött az Ő ünnepük. ilyenkor mindenki hazatér. mindenki meglátogat valakit, akikre máskor nem jut idő, messze van, nincs lehetőség, és millió sok kifogást sorol fel. de ilyenkor mindig hazajön. a domborodó sírok virágba borulnak, színessé téve a már megsárgult tájat. virág és gyertyaillat száll a szélben. csendes sírok mellett feketébe öltözött emlékezők gyújtogatják az emlékezés gyertyáit. s miközben a viasz beleég a fekete földbe, emlékek sorakoznak fel a könnyes szemek előtt. ilyenkor minden sír mellett van valaki. ilyenkor nincs magányos sír. ha több nem is, egy szál gyertya világít az emlékezés útján. hajlott hátú nénik, bácsik szedegetik a fehér gyertyákat, s szeretteik fájdalmas emlékére meggyújtanak itt is, ott is egy-egy szálat. lassan, a máskor oly sötét és hallgatag temető feléled, kigyúlnak a mécsesek, gyertyák pislákoló lángjának fénye megvilágítja az egész domboldalt. és ilyenkor az élők válnak árnyakká, ahogy vigyázzák az aprócska gyertya világát. sajnos mindenkinek van halottja, mindenkinek van, akihez kimenjen gyertyát gyújtani, mert ahogy mondják a halál nem válogat. nem nézi, hogy fiatal vagy idős, nem nézi, hogy jó vagy rossz, egészséges vagy beteg. csak megfogja és elragadja, maga után hagyva a sohase pótolható űrt. de az életnek mennie kell tovább, s lassan gyógyuló sajgó seb, ilyenkor ismét felszakad.
becsüljük meg szeretteinket, vigyázzunk egymásra, fogjuk a kezét, ha elesik, minden nap szakítsunk rájuk időt, keressük fel, beszéljünk velük, hallgassuk őket türelemmel, mert mikor a néma sír mellett kell megállni, akkor már csak mi beszélhetünk, választ nem kapunk, s a kezét se szoríthatjuk meg. becsüljük meg az életet, mert senki se tudja hol ér véget...
becsüljük meg szeretteinket, vigyázzunk egymásra, fogjuk a kezét, ha elesik, minden nap szakítsunk rájuk időt, keressük fel, beszéljünk velük, hallgassuk őket türelemmel, mert mikor a néma sír mellett kell megállni, akkor már csak mi beszélhetünk, választ nem kapunk, s a kezét se szoríthatjuk meg. becsüljük meg az életet, mert senki se tudja hol ér véget...
