ilyenek vagyok, s nekem ez jó...

lehet engem utálni, szemétnek nevezni, hajcsárként tekinteni rám. lehet rólam szépet és csúnyát mondani, sőt el lehet engem küldeni melegebb éghajlatokra. de amikor én valamit teszek, azt szívvel-lélekkel végzem, ha valamibe belekezdek, azt teljes odaadással szeretem tenni, s nem a balfenéken kislisszolni a tennivaló elől. s ha nekem valakivel bármi problémám van, akkor azt szemtől-szembe szeretem megbeszélni. a szavaimért vállalom a felelősséget, s amit valaki háta mögött mondok, azt vállalom előtte is. mielőtt szóra nyitom a számat, meggondolom, hogy mit is akarok mondani, mert a kimondott szó, sose lehet már kimondatlan.
sokat tapasztaltam, sok helyen megfordultam, volt jó és rossz napom, de sose tettem olyant, amivel az életem került volna veszélybe, mert azt megtanultam, hogy megszületni könnyű volt, meghalni nehéz. én is voltam tizenéves kamasz, én se voltam minta gyerek, de akár hová mentem, mikor hallgatnom kellett, akkor hallgattam, s nem álltam szembe nálam nagyobb és tapasztaltabb emberekkel, mert a hét év otthon az én életemből nem hiányzik.
nem vagyok tökéletes, s nem is akarok az lenni, csak egy ember vagyok a sok közül, de hiszem, s tudom, h valakinek én vagyok az egyetlen. s nekem ez a tény bőven elég. sokat tűnődöm a jövőmön, hogy mit hogy kellene tenni, még nem találtam megoldást, de bízom benne, hogy ahogy eddig nem hagyott cserben az eszem, aztán se fog.
ez vagyok én. s jól érzem magam a bőrömben. sose akarok más lenni, nem kötelező engem szeretni, én attól még jól érzem magam...

EGYÜTT

nyaraltunk. ketten, csak és kizárólag ketten. Ő és Én. együtt. mennyire szép az, hogy együtt. nem kellett nekünk se tenger, se háromcsillag, se étterem, se luxus, se külföld, se óceán. csak MI kellettünk, egy autó és az országút. célállomás is volt, de nem mindig értünk el a kitűzött célig, mégis jó volt. sokan kerek szemekkel néztek, hogy csak ketten megyünk... miért olyan fura ez? ha valakivel jól érzi magát az ember, akkor nem kell másik társasága. nekem legalábbis nem, és egész héten nem is éreztem szükségét más társaságának. minden pillanatnak örültem, amit EGYÜTT töltöttünk. még akkor is, amikor mögöttünk volt több száz kilométer, s még akkor is messze volt a cél, s már nagyon elegem volt az országút nézésből, a térképből való navigálásból, abból, hogy a térkép semmire nem jó, mert sose oda visz az út, amit jelez... a sok lehetből (lehet akkor volt a lehetek világnapja :o)) :)de mikor megérkeztünk feledtetett mindent az a fenséges látvány, ami a szemem elé tárult. szép volt.
a tűz fényénél melegedős hosszú és mindennél őszintébb beszélgetős esték, a holdfényeben táncolás, a hullámok moraja, a forró és meleg ölelés, a semmittevés, az összebújás a hideg elől mindent feledtetett. olyan volt mintha magunk mögött hagytunk volna mindent, ami bánt, mindenkit, aki szálkaként tekint ránk, és csak az a tenyérnyi boldogság létezne, ami körülvette a sátrat, az autót, minket. KETTŐNKET.
és egy ilyen estén, mikor a tűz fénye világított csak, megfogalmazódott bennem, hogy mennyire szép az, hogy együtt. megéreztem ennek a szónak az ízét. az együtt jóban-rosszbant. azt, hogy együtt minden könnyebb, azt, hogy én se vagyok tökéletes, s mégis szerethetnek, azt, hogy van aki a hibáival együtt is szerethető, úgy, hogy nem akarok megváltoztatni rajta semmit. s ennek már ismét kerek évfordulója volt. két év... milyen sok, 24 hónap, s mégis olyan mintha a tegnap készültem volna sok apró pillangóval a hasamban az első randevúra. mintha tegnap csattant volna el az első édes csók, ami azóta is épp olyan édes, mint első este, sőt még édesebb.
soha nem tudok elégszer hálát mondani, hogy volt egy soha vissza nem térő alkalom, és hogy azóta is együtt.
azóta ismét minden visszatért a való világba. ismét vártam, hogy megszólaljon a telefon, hogy szerencsésen hazaért, s az én kicsi lelkem is megnyugodjon, hogy nincs semmi baj. s most, miközben ezeket a sorokat fogalmazom is az agyam egyik fele azt a bizonyos csengőhangot várja, hogy tudjam, ismét otthon van.... bízom benne, hogy majd egyszer már nem a hívást kell várjam, hanem őt...