mikor az ember egyedül van, s valakit megismer, és az az ellenkező nem táborát gazdagítja, akarat ellenére felméri, hogy menyire tetszik neki, mennyire az esete, mekkorát dobban a szíve, mikor először meghallja a hangját, mekkora lélegzet elég ahhoz, hogy megszólaljon, s mennyire izzad a tenyere, miközben bemutatkozáshoz nyújtja jobb kezét. igen, beleszagol a levegőbe, mikor az illető elmegy mellette, megvizsgálja tetőtől talpig, nem a szemébe néz mélyen, mert ahhoz nincs bátorsága. egyszerűen megvizsgálja, hogy megfelel-e az önmagában felállított lista követelményeinek. így indul az ismerkedés, ez az első lépcsőfok, ahogy az elemzők mondanák. igenám, csak... ez sose ilyen egyszerű. és most nem erről szeretnék itt értekezni, hanem arról, amikor már ezen régen túl vagyunk, mikor már a lelkünket ünneplőbe öltözteti az Ő jelenléte. arról, mikor már túl vagyunk az első kézfogáson, az első ölelésen, az első száj-a-szájon. arról, mikor mellé fekszel le este, s reggel az ő arcát látod meg először, s éjszaka, ha azt érzed, hogy fázol, s egyedül vagy, odabújva hozzá, meghallod a csillagok ragyogását. erről szeretnék írni.
mikor az ember megszeret valakit, minden más lesz. de mi az, hogy szeretni? annyi sablon van használatban, én most megpróbálom megfogalmazni, hogy nekem mit jelent az, hogy SZERETLEK, mit takar, mikor kimondom. lehet fura lesz, amit most leírok ezzel kapcsolatosan, de nekem ezt jelenti: két őszhajú, életük nagy részét már megismert ember, kéz a kézben sétája, a délutáni ködös napsütésben; egy hangos vízesés, csendes csobogása; egy hosszú csend, melyben két szempár könnyesen mosolyog; egy doromboló macska puha melege; a hideg éjszakában, egy csendes sóhaj; egy ismeretlen dallam harmóniája; de legfőképp két árnyék egymásba fonódása, a déli harangszó énekére.
számomra ennyi mindent jelent ez a szó, és ebben benne van minden, amit érzek, ha ezt mondom. s mikor a jövőmre gondolok, nem látok mást, mint egy ház tornácán üldögélő ősz hajú házaspárt, akiknek lábainál unokák üldögélnek, s arcukon ott az a mosoly, ami még nem tud hazudni. nem tudom, milyen másnál a szerelem, mit érez, mikor szeret, s meddig érzi azt, én csak azt tudom, hogy még most is repkedő pillangókkal a hasamban várom a csütörtök estét, és összeszorított fogakkal zárom vissza a kaput péntek reggel, annak ellenére, hogy pár óra múlva ismét pillangó invázió támadja meg a gyomrom.
azt mondja mindenki, hogy az ember csak egyszer tud igazán szeretni, a többi már csak annak az utánzata. azt hittem, hogy ez tényleg így van, s bebizonyosodni is látszott ez a feltevés, de most... most megdőlt. vagy pedig az nem volt az igazán szeretem alkalom. azt viszont tudom, hogy nem szeretném elrontani ezt a kellemes meleget, ezt a pezsdítő áramlást, ezt a...
s végül már csak annyit szeretnék mondani, azoknak akik szeretnek, hogy szívből tegyék, s őszintén, ne engedjék, hogy a pillangók kihaljanak a hasból, mert az nem sok jót sejtet. becsüljék meg azt, akinek a kezét fogják, s ha azt a hangot hallják, hogy erősebben, akkor szorítsák jobban, de ha mást súg az a hang, akkor le kell ülni gondolkozni, nem jó erőltetni semmit, mert négy emberi élet mehet tönkre... én azt hallom, hogy erősebben, s reménykedem, hogy a kéz tulajdonosa is ezeket hallja. mert hiába villámlik mennydörög, ez tényleg szerelem!!!!
