Ma bemutattuk a karácsonyi projektünket, és hát... megszületett egy újabb gyermek, ahogy a tanárom mondta vala. Ez is lejárt, bakikkal-hibákkal, szép pillanatokkal, és mi maradt utána? Valami hiány, valami el nem játszott játék, ki nem mondott szó, észre nem vett pillanat, valami, ami...ami... Olyan furcsa, kilenc ember közös munkája, ami nehezen állt össze, nehezen formálódott, és nehezen lett egy. S mikor egy lett, akkor erős lett, bátor lett, és merész...vajon mitől? Na ezt értettem meg ma. Attól, hogy adni akartunk valamit-valakinek, üzenni szerettünk volna valamit-valahová.... és ettől lett olyan amilyen. Ezt az erőt eddig nem éreztem, csak mind mondogatták, hogy ennyi erő, meg annyi erő... De ma...mikor kilencen meghajoltunk, életünkben először, éreztem, hogy ez jó, fogom valaki kezét, és ez a kézfogás összekapcsol, mindenkivel. Ha tehetném, megszorítanám mindenki kezét, csak egy pillanatra, és mennék is tovább, de az a pillanat bennem maradna. Aki látta a mai műsort, remélem, egy pillanat maradt benne, mert ha mindenkiben maradt egy pillanat, akkor már megérte, és akkor már tudtunk üzenni valakinek, valahová.... és talán rásimítottuk a kezünket, valaki nyugtalanul verő szívére.
